| Talán az összes elismert fajta között, de a német fajták közül bizonyosan a dobermann az egyetlen, mely elsô tenyésztôjérôl, Friedrich Louis Dobermannról kapta nevét. Dobermann úr 1834. január 2-án született a németországi Apolda városában. Az akkor 20 ezer lakosú település jelentôs iparral és kereskedelemmel rendelkezett. Minden évben hatalmas állatvásárt rendeztek Pünkösd napja elôtt. F. L. Dobermann különféle állásokat töltött be a város közigazgatásában. A városi címjegyzék szerint Dobermann úr akkor gyepmesteri állást töltött be Apoldában. Dobermann úr fia szerint apját 1870-ben nevezték ki segéd adóvégrehajtónak, majd késôbb éjjeliôrként is tevékenykedett. Mivel adóbehajtóként nemritkán nagy összegekkel kellett közlekednie, s valószínûleg funkciójából kifolyólag sem örvendhetett nagy népszerûségnek, Dobermann a rendelkezésére álló kutyákból – kiválogatva a legbátrabb, legkeményebb példányokat – elkezdte kialakítani saját testôreit. Kutyái hamar ismertek lettek Apoldában, sôt Thüringia tartomány egész területérôl érkeztek hozzá vásárlók. Dobermann kurtított füllel és farokkal adta el a kölyköket, mondván, így jobban néznek ki.
Friedrich Louis Dobermann sajnos nem vezetett feljegyzéseket munkájáról, így csak találgatni lehet, milyen típusú kutyákból alakította ki a róla elnevezett fajtát. Valószínûleg felhasználta a rottweiler ôsének tartott ún. mészároskutyákat és a korabeli juhászkutyákat. A fajta késôbbi tenyésztôje, Otto Göller így nyilatkozott a felhasznált fajtákról: „A fajta alaktani fölépítésében legfôként a német juhászkutya, a rövidszôrû vizsla és a német simaszôrû pinscher játszott szerepet.” Emil Hauck professzor viszont nem sokat ad Göller véleményére, mondván, még használható törzskönyvet sem vezetett. Tény azonban, hogy homályos származása ellenére a dobermann viszonylag rövid idô alatt nemes, egységes típust képviselô fajtává vált. Dobermann elsô tenyészszukáját, egy szürke példányt, Schnuppe-nak hívták, de tudomásunk van egy Bisart nevû szukájáról is, akivel 1870 és 1880 között tenyésztett. Dobermann úr sajnos nem érhette meg a fajta diadalmenetét, hatvan éves korában, 1884. június 9-én halt meg. Az ugyancsak Apoldából származó Otto Göller kezdett az elsôk között intenzíven foglalkozni Dobermann kutyáinak továbbtenyésztésével „von Thüringen” nevû kennelében. Egy hamburgi baromfitenyésztô, Oskar Vorwerk hívta fel a figyelmét ezekre a bátor ôrzô-védô kutyákra. Göller publikációkban ismertette, reklámozta kutyáit. De meg kell említeni egy másik apoldai tenyésztôt, Goswin Tischlert, a „von Grönland” kennel tulajdonosát is. Az ô egyik kan kutyája került elsôként a német dobermann törzskönyvbe, Graf Belling von Grönland. A 2-es számú kutya Gerhilde von Thüringen, Göller egyik szukája volt. Az elsô fajtaklubot, a ma is mûködô Dobermann Egyesület (DV) jogelôdjét 1899. augusztus 27-én alakították egy apoldai kutyakiállításon, egy évvel késôbb pedig már elismert német fajtaként a német törzskönyvbe is bejegyezték a dobermannokat. Az elsô német kutyakiállítást 1863-ban, Hamburgban rendezték, dobermannok 1897-ben, Erfurtban szerepeltek elôször kiállításon. A XX. század elején mintegy 1000 dobermann tulajdonos élt Németországban, ezzel a számmal akkor a harmadik legnépszerûbb fajta volt a dobermann Németországban a német juhászkutya és toplistát vezetô tacskó mögött.
A dobermann erôteljes, izmos felépítésével, elegáns testvonalaival, büszke tartásával és élénk temperamentumával ma is világszerte népszerû fajta. A standard szerint hûséges, félelmet nem ismerô, éber és bátor kutya. Intelligenciája, veleszületett keménysége, kiváló szaglása, munkakedve és engedelmessége miatt könnyen tanítható, kiválóan alkalmas házôrzô-, társ-, védô- és munkakutyának. Barátságos, békés, a családhoz nagyon ragaszkodik. Mivel igen temperamentumos, szinte mindenre élénk érdeklôdéssel reagál, csak igen aktív embereknek ajánlható. Aki kandalló elôtt heverészô, csendes, nyugodt társra vágyik, ne vegyen dobermannt! Ez a fajta rendszeres elfoglaltságot igényel, különben könnyen gazdája fejére nô, s ugatós természetével csak nyûgöt jelent a családnak. Aki azonban sportkutyára, ôrzô-védô társra vágyik, az sok örömét lelheti egy dobermannban. Gyakorlatilag a sportkutyázás minden területén, az IPO vizsgáktól az agility versenyekig eredményesen szerepelhet egy dobermann. Kölyökvásárlás elôtt azonban ne legyünk lusták alaposan tájékozódni, és minél több tenyésztôt felkeresve kiválasztani a végleges kennelt, ahonnan kutyánkat majd kiválasztjuk. Mivel a dobermann korábban, de talán még most is a legnépszerûbb fajták közé tartozik Magyarországon, a tömeges szaporítás rányomta bélyegét az állományra, számtalan rossz idegrendszerû egyed formájában. Ezért fontos megismerni leendô kutyánk szüleit, féltestvéreit. Ha esetleg a legalaposabb elôkészületek ellenére is olyan kölyök kerül hozzánk, aki esetleg félôs, nem tökéletes idegrendszerû, megfelelô nevelés mellett még lehet belôle kezelhetô kutya, csak arra ügyeljünk, hogy nehogy rossz kezekbe kerüljön (pl. nem megfelelô kiképzô, bentlakásos kutyaiskola stb.) és hogy az ilyen kutyával ne járjunk ôrzô-védô kiképzésre.
Küllemét tekintve a dobermann egyike a legelegánsabb, legegyedibb kutyáknak. Felépítése kvadratikus, azaz a marmagasság közel egyenlô a testhosszal. Kanoknál a testhossz maximum 5 százalékkal haladhatja meg a marmagasságot, szukáknál ez a megengedett mérték 10 százalék. A kanok 68–72, a szukák 63–68 centiméter magasak. Kiállításon a középméret kívánatos; a standard által megadott határtól 2 centiméternél több eltérés kizárást von maga után. Ami a testtömeget illeti, a kanok 40–45, a szukák 32–35 kilogramm súlyúak.
A dobermannt fekete-vörös és barna-vörös színben tenyésztik. A korábban elôforduló izabella szín ma már nem engedélyezett, mert általában súlyos bôrbetegségekkel jár együtt. A standard a fülekrôl azt írja, hogy a fej méretéhez illô méretben kell vágni, azonban ha egy országban tilos a kupírozás, a vágatlan fül kiállításon egyenértékû a vágottal. Ilyenkor középnagy, elülsô szélén a pofához simuló fül a kívánatos.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
